A rejtélyes Laokoón – az ember, a narratíva, a szobor és a másolatai

A szoborcsoport, mint eléggé köztudott, különösen Christopher Nolan filmje óta, azt a jelenetet ábrázolja, amikor a tengerből előtörő, gigantikus kígyók megfojtják Laokoónt és két fiát. No persze nem csak úgy találomra jönnek elő a vízből, hanem Poszeidón intézkedése nyomán, mert hát ő az, aki a görögök kedvéért el akarja hallgattatni a főpapot. Ne mondhassa végig a királya előtt, hogy ócska trükk a faló: így hát látszólag közvetve, de voltaképpen egészen közvetlenül Poszeidón idézi elő a főpap megölésével Trója vesztét.

Bár a trójai háborúról Homérosz jut eszünkbe, valójában ez az epizód sem az Iliászban, sem az Odüsszeiában nem szerepel. A jelenet legfőbb forrása ehelyett a római eposz: Vergilius Aeneis című műve, amely elmeséli, hogyan futott Aeneas herceg az égő Trójából Itáliába és hogyan alapította meg Rómát.

A szoborcsoportot, úgy tűnik, saját szemével látta, és jól ismeri már a római író, idősebb Plinius is. Sőt, tudni véli a keletkezési módját is, mert őszerinte három rodoszi szobrász együtt alkotta, és hát ki tudja, talán igaza is van ebben. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy csakugyan kései-görög, hellenisztikus műről van szó, amely a szélsőséges érzelmekre, a dinamikára és a pátoszra helyezi a hangsúlyt. Érdekes például, hogy miközben egy végsőkig kaotikus jelenetet látunk, közben a három alak egy nagyon is szigorú, stabil piramisformába rendeződik, ami optikailag összefogja a kaotikus küzdelmet. Izgalmas az is, ahogy az alkotás szembeállítja Laokoón hatalmas izomzatát a szituáció teljes kilátástalanságával. Lám, még ez is kevés, gondolja a néző. Izgalmas a testek csavarodása is, amely olyan térbeli drámát hoz létre, amely a nézőt szinte bevonja a fullasztó küzdelembe.

Mindenesetre Plinius remek műalkotásnak tartja, amely minden más művet megelőz:

„… miként az a Laokoón esetében történik, amely … olyan mű, amelyet mind a festészet, mind a szobrászat valamennyi alkotása elé kell helyezni.”

Aztán Plinius után eltűnhetett a szobor, ahogyan eltűnt maga Plinius, és eltűnt maga a rómaiak birodalma is. És csak vagy ezer évvel később került elő „valami” – talán ugyanaz, talán egy másolat. A Vatikáni Múzeumokban található variánst mindenesetre jól ismerjük: 1506-ban találták meg Rómában egy szőlőskertben. De hiába van olyan jól dokumentálva a megtalálása, valójában mégsem biztos semmi sem, hanem máig a művészettörténet egyik legnagyobb vitája, hogy vajon ez-e az eredeti. Sokak szerint egyáltalán nem, hanem ez a körülrajongott vatikáni márványszobor valójában egy elveszett görög alkotás római kori másolata, aminek eredetije ráadásul bronzból készült, nem is márványból.

A firenzei változatról viszont biztosan lehet tudni, hogy másolat. Mégpedig a vatikáninak a másolata, nagyon is jól tudjuk. Mert hát a szoborcsoport nemcsak ma ilyen szenzáció, hanem már akkor, tüstént az 1506-os felfedezése után is azonnal kulturális ikonná lett. X. Leó pápa meg is ígérte I. Ferenc francia királynak, hogy nekiadja. Ám azután inkább meggondolta magát, valahogyan mégsem akart megválni a remekműtől. Helyette megbízott egy firenzei szobrászt, hogy készítsen másolatot róla (ami ma az Uffizi Képtárban látható, mert végül azt sem adták oda), és bár ez is lenyűgöző mű lett, a kortársak (köztük Michelangelo) sokat kritizálták, mert valahogy mégsincs meg benne a vatikáni példány drámaisága.

Michelangelo egyébként személyesen is jelen volt az 1506-os ásatáson, amikor a vatikáni variánst megtalálták. Mondják, hogy a látvány, a tekeredő, megfeszülő izomzat látványa egyszer s mindenkorra megváltoztatta a művészetét, s a Sixtus-kápolna alakjai aligha lennének ilyen különlegesek e megrázó erejű művészi benyomás nélkül.
A 18. században azután újra támadt a szoborcsoportnak egy hatalmas „hype”-ja. Johann Joachim Winckelmann, akit tulajdonképpen az egyik első művészettörténésznek nevezhetnénk, ezen a szobron keresztül fogalmazta meg 1755-ben, hogy mit is csodálunk tulajdonképpen a görög művészetben, mire föl ez a nagy dicsőítés.

"A nemes egyszerűséget és csendes nagyságot"

írta Winckelmann. Ő legalábbis ezt látja Laokoón arcán és nem a kétségbeesést. Tíz évvel később aztán egy másik német is írt a szoborról: Gotthold Ephraim Lessing. Ő meg azt akarja Laokoón (1766) című esszéjében megmutatni a szobor kapcsán, hogy miben is más az irodalom, mint a képzőművészet. Miközben a narrációban, a szöveges feldolgozásban, a mesélés során igazán vadak lehetünk, mondja, s így aztán Vergiliusnál Laokoón valósággal ordít a történetben, s az égre üvölt, a szobrász ezt nem ábrázolhatta, mert az eltorzult arc egyszerűen csúnya lett volna.
Vergiliusnál (Lakatos István fordításával) így üvölt szegény főpap:

„clamores simul horrendos ad sidera tollit – s közben szörnyű ordítása felhat az égig”

ám eközben a szoborcsoporton – és ebben Lessingnek kétségkívül igaza van – ez az üvöltés fojtott és szorongó sóhajtássá (ein ängstliches und beklemmtes Seufzen) szelidül.

Hűha, mondhatjuk, mi is fojtottan szorongva és sóhajtva, ennyi minden tekereg itt esztétikai szempontból is a szobor körül? Hát igen, aligha tagadhatjuk. Mert ez a szobor nem egyszerűen szép vagy izgalmas, hanem szinte iskolapéldája annak, ahogyan művész hat a művészre, gondolkodó a gondolkodóra, ember az emberre, s ahogy átadódik az eszme, az érzés, az élet maga.

Mert hát – gondoljunk csak bele – először is voltak a mondák, amelyekben a főpap így és így járt. Aztán leírta állítólag Homérosz az egész sztorit, csak pont ezt nem, de szerencsére megörökölte a narratívát Vergilius, aki már tényleg le is írta szóról szóra. Valaki aztán szoborrá faragta (vagy valakik? és nem is faragták, hanem bronzból öntötték?), mások pedig leírást adtak a szoborról, amely leírásból később ráismertek, hogy ez az! Megint mások másolták, megint mások elmélkedtek róla, valaki pedig ebből tanulta meg, mintha ezeknek az iskolájába járt volna, hogyan is kell izomkötegeket ábrázolni. S a tanulékony diákból, Michelangelóból aztán mester lett, s ki tudja, kikre-mikre hatott és hat azóta is, először ő, mögötte állva az ókoriak, azok mögött az ősi regék szövögetői, és így tovább.

Így megy ez. Kézről kézre adjuk a tudást, a traumát, a csodát.