Hajdu Szabolcs: Ahogy az újságírók elkezdték elemezni a filmet, akkor kezdték el megérteni, hogy ez tulajdonképpen miről is szól

Először az egyik legismertebb filmedről, a Fehér tenyérről szeretnélek kérdezni, a film 2006-ban különdíjas volt Karlovy Varyban, ami egy fontos helyszín lehetett a cannes-i világpremier után. Ez milyen érzés volt neked? Kiutaztál a díjátadóra Csehországba?

Ami a Fehér tenyér kapcsán nagyon megmaradt, az a bemutató volt a Magyar Filmszemlén, a Millenárison, ami egy óriási nézőtérnek számított, én legalábbis akkor azt óriásinak láttam, hogy ezer ember nézi… az döbbenet volt. Hát Karlovy Vary… persze… az még nagyobb volt. Emlékszem, már ahogy közeledett a bemutató, semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy mit szólnak majd ehhez a filmhez a szüleim. Mert ők valami egészen mást gondoltak, hogy valami egészen mást csinálunk. Ők azt gondolták, hogy ez egy karriertörténet lesz, hogy annak a napfényes oldalát fogjuk elmesélni, hogy az öcsém hogyan került ki Kanadába, mint mesteredző, és aztán az ő tanítványa végül is hogyan lett olimpiai bajnok.

Igen, a testvéred tanítványa, a filmben szereplő Kyle Shewfelt máig Kanada egyetlen olimpiai bajnok tornásza. Fantasztikus történet.

Igen, hihetetlen dolog ez, miközben azért ez a film egészen másról szól. Sokkal több rétege van. És azt gondoltam, hogyha ezt a szüleim látják, és nem csak a szüleim, hanem a tornában érintettek, a sportolók, a sportvilág, akkor abból óriási botrány lesz. A vetítés alatt ettől szorongtam, mert azt már tudtuk, hogy a film át fog menni a közönségnek. Csináltunk tesztvetítéseket, amiket sokan megnéztek, szóval azt tudtuk, hogy a film üzenete átmegy, de ez a része nagyon nyomasztott. Két dolgot tudtam elképzelni, hogy a vetítés után az apám odajön, és egy óriási pofont lekever, vagy pedig az anyukám ott valamilyen sírógörcsöt kap az újságírók előtt. De hát egy dologra nem számítottam, hogy a szülői büszkeség az tulajdonképpen mindent felülír. Amikor azt látták, hogy a két fiukat tapsolja a közönség, akkor a többi már nem számított nekik.

És Cannes-ban hogyan fogadta a filmet a közönség? Tetszett nekik? Milyen volt ott a visszajelzés?

Hát az vicces volt. Igen, ezeken a fesztiválokon van egy furcsa szokás, hogy levetítik a filmet, és ha tetszik a közönségnek, akkor elkezdik állva tapsolni. Tehát egy ilyen standing ovation kezdődik, és azt elkezdik mérni, hogy milyen hosszú. Rendkívül kellemetlen. Nem tudsz mit csinálni, perceken keresztül, állva tapsol a közönség. Nagyon kellemetlen már 3 perc után is, de amikor 10 percig tart… talán 16 perc is volt most Velencében… Teljesen nevetséges az egész. Szóval ugyanez történt Cannes-ban a Fehér tenyérrel, és akkor mondtam az öcsémnek, akivel ketten voltunk ott, hogy valamivel töltsük ki ezt az időt, hogy valamit produkáljon. Ő elég jó formában volt még akkor is, mint tornász, úgyhogy a két széksornak a támláján megkapaszkodott, és onnan egy kézállásba emelést hajtott végre, tehát felment kézállásba. Csakhogy ezek ilyen régi székek voltak, és ahogy felment, az egyik kitört alatta.

Lezuhant?

Le! Aztán feljött, feltartotta a törött karfát, és akkor még nagyobb taps következett, és még öt percig tartott a standing ovation. Szóval ez volt Cannes-ban.

Na és a szüleitek? Végül is akkor hogyan fogadták a filmet?

Nagyjából ugyanaz volt a reakciójuk, mint egyébként nagyon sok embernek. Akkor a társadalom még nem nagyon értette, hogy miről beszélünk. Tényleg nem értette. Szerintem akkor az emberek nyolcvan százalékának, ami ebben a filmben zajlik, az kábé természetes volt.

Akkor még ez volt a normális, hogy így bánnak a gyerekekkel az edzők?

Vagy legalábbis ez nem tűnt túlságosan extrémnek. Ez elgondolkoztató szerintem. Mert a rendszerváltás után 16 évvel a társadalom nagy része tulajdonképpen nem értette, hogy ez miért lenne probléma. A Fehér tenyér volt az első úgynevezett metoo film ezen a területen, de csak a bemutató után 10-15 évvel jöttek elő, a 2010-es évek vége fele az úszóbotrányok. Szóval azért ez egy hosszú folyamat, míg egy társadalom feldolgozza az ilyet. A személyes feldolgozás az gyorsabb tud lenni, hogyha kap az ember segítséget, de én nem hiszem, hogy itt Magyarországon az elmúlt évtizedekben erre túlságosan nagy erőfeszítést tettek volna bárhol is. Tehát megcsináltuk ezt a filmet, ami akkor elég nagy port kavart. Akkora port, hogy nekem a tévébe kellett járnom, és bizonygatnom, hogy annak, amit a film mutat, van valóságalapja, és nem kitaláció. Miközben mindenki tudta, hogy hogyan zajlottak az edzések. Együtt nőttünk föl, ott voltunk az edzőtáborokban, együtt versenyzett mindenki, és mindenki tudta, hogy kinek az edzője a legkegyetlenebb és a legkönyörtelenebb.

Szerinted a szüleid akkoriban tisztán látták, hogy mit is jelent a film?

Nem, mert akkor ők sem értették, hogy ez miért baj. De azt látták, hogy ez a film siker. És aztán fokozatosan, ahogy az újságírók elkezdték elemezni a filmet, akkor kezdték el a kritikákon keresztül megérteni, hogy ez tulajdonképpen miről is szól. Az apám elég büszke volt, hogy én ezt így bevállaltam, és szerintem azt gondolta, hogy ez egy bátor dolog. Mert akkoriban körjáratos inszeminátor volt Hajdú-Bihar megyében, ami azt jelenti, hogy mesterséges megtermékenyítő eljárásokat irányított állatokon, teheneken, marhákon. És ahogy járt körbe a falvakban, vitte magával a Fehér tenyér DVD-t, és osztogatta a parasztembereknek, hogy nézzék meg.

Azután a későbbi filmjeidet is díjazták, az Ernelláék Farkaséknál például már fődíjat nyert Karlovy Varyban.

Igen, erre pontosan emlékszem, mert kevés csodával határos dolog történt az életemben, de az egyik pont ez, hogy ezt a filmet mindenféle támogatás nélkül le tudtuk forgatni a saját lakásunkban, a diákjaimmal, a családommal, barátaimmal értelmezhetetlen költségvetésből. Talán ha másfél millió forint volt ennek a filmnek a költségvetése. Miközben mások milliárdokat, vagy tízmilliárdokat is elköltenek egy-egy filmre, és nem érnek el semmit. Szóval, hogy egy ilyen film bekerült egy ilyen fesztiválra, az már eleve egy nagy meglepetés volt. 5000 film pályázik arra a 16 helyre a versenyszekcióban! Szóval már az csodával határos dolog volt. És utána még meg is nyertük a fődíjat.

Hogyan ment le a díjátadó?

Hú, az rosszul indult. Összekeverték a kópiákat a bemutatón, valahogy egy rossz munkakópiát vetítettek le. A fesztivál ezt elrontotta, és mi meg voltunk győződve róla, hogy akkor ezt minden szempontból elbuktuk. Mert azt már nem lehetett visszacsinálni, körülbelül a tizedik percre jöttünk rá, hogy ez nem az a kópia. De a közönség jól reagált, tehát végül örültünk neki, hogy azért mégiscsak működött a film. Aztán a bemutató után a stáb egyik része elindult haza. Ez egy nagyon fiatal csapat volt, 21-22 évesek csinálták azt a filmet, sokan a tanítványaim voltak. Szóval ők úgy jöttek ki a fesztiválra, hogy nem volt pénzük, kempingben sátraztak, és a csapat egyik fele el is indult haza. Mi még ott maradtunk egy kicsit, amikor hívtak a fesztivál igazgatóságától, hogy itt vagyunk-e még Karlovy Varyban, és hogy aki tud, az jöjjön vissza a záró ceremóniára. Végül harmincan voltunk ott. Valahova előre ültettek minket, tehát tudtuk, hogy talán valamilyen nagyobb díjat is kaphatunk. Egymás után osztogatták a díjakat, egyre közelebb voltunk a legnagyobb díjakhoz, és egyszer csak bemondták, hogy Hajdu Szabolcs legjobb férfi alakítás díjat kapott. Kicsit csalódottan mentem föl, mert bárki megkaphatta volna közülünk ezt a díjat, mert nem volt kiemelt nagy szereplő, azonos súlyú szerepek voltak. Megköszöntem, de kicsit csalódott voltam, amikor végül is egyszer csak bemondták, hogy na most pedig: fődíj.

Hogyan fogadta az Ernelláékat a nagyközönség?

Emlékszem, ahogy ez az egész végigfutott a magyar médián: próbálták elhallgatni az egészet. De érdekes volt, és aztán ugyanaz a kör ment végig vele is, mint a Fehér tenyérrel: ez is Cannes-ban először, aztán jött Karlovy Vary a Kristályglóbusszal. És mind a kettő ugyanúgy futott végig a világon. Nagyon érdekes volt ezt látni, amikor utaztunk ezekkel a filmekkel, hogy vajon mennyire érthetőek ezek a történetek a világ más tájain, más kultúrákban. A Fehér tenyér témájánál például a kelet-európai blokk és a nyugat-európai blokk nagyon erősen megosztott ilyen szempontból, pláne a kelethez képest Kanada vagy Amerika. És látni azt, hogy mégis mennyire hasonlóan reagálnak ezekre a filmekre akár a Kazahsztáni Filmfesztiválon, vagy Kínában, Torontóban, vagy Mexikóban és egyébként bárhol Európában. És, hogy mennyire ugyanazok a reakciók az Ernelláékra is. És, hogy egy dél-koreai család, vagy egy mexikói család nagyon hasonló problémákkal küzd, mint egy magyar család, amikor gyereknevelésről, vagy párkapcsolatról van szó.

A Fehér tenyérnél viszont hatalmas stáb dolgozott, nem lehetett könnyű már a castingja sem.

Tényleg nem volt könnyű. Egyrészt sok helyszínen játszódik: cirkusz, kanadai tornaközösség, 80-as évekbeli tornaközösség, világbajnokság… Szóval nagyon sokféle embert kellett összeszedjünk, és a nehézség az volt, hogy nagyon sok esetben igazi tornászokat. Tehát például egy világbajnokságon nem tudtuk azt megcsinálni, hogy ne hívjuk fel az akkori világsztárokat, mert mégis hogy tudnánk megcsinálni egy filmbeli világbajnokságot a világsztárok nélkül? Így hát felhívtuk őket, és ők eljöttek, hogy ugorjanak kettőt. Azután a cirkuszjelenethez igazi cirkuszosokat kellett találnunk. Megnéztük abban az évben az akkori, Monte Carlo-i Cirkuszfesztivál győztesét. Ezek a Flying Bruschnikek voltak Szentpétervárról, őket kerestük fel, és tessék, ők idehoztak mindent Szentpétervárról utánfutóval, hogy felépítsék a sátrat itt, Magyarországon.

És hogyan találtátok meg a főszereplőt, Orion Radiest? Különösen is nehéz lehetett találni egy olyan fiút, aki egyszerre tornász és színész.

Kétezer gyereket néztünk végig. Magyarországon nem találtuk, és a határon túl sem. Kerestük Ukrajnában, Horvátországban, Szerbiában és több más szomszédos országban is. Aztán Kanadában is legalább hat nagyvárosban. De nem találtuk… Végső kétségbeesésünkben olyan gyereket kértünk fel, aki nem tornász, viszont színész, arra gondoltunk, hogy a mozdulatokat majd valahogy dublőr megcsinálja. De nem működött. Úgyhogy tovább kerestünk. Tényleg a világ végére elmentünk ezért, a világ végére. Nem tudom, hogy van-e távolabbi pont mondjuk Debrecentől vagy Budapesttől, mint Vancouver, de hogy az az egyik legtávolabbi, az biztos. Szinte mindenhol voltunk, Edmonton, Saskatoon, Calgary, és Vancouverben végül megtaláltuk ezt a testvérpárt, ezt a két gyereket, aki eljátszotta a főszerepet.

Orion Radiest és Silas Radiest. Az ottani tornász klubban találtátok őket?

Igen. Mind a ketten tornáztak. Úgy, mint ahogy én meg az öcsém.

Orion a korához képest nagyon is komoly jeleneteket játszik el a filmben. Nehéz volt gyerekszínésszel dolgozni?

Ezzel a korosztállyal elég könnyű. Ők már nagyon sok mindent megértenek, tehát nem annyira gyerekek már, mint mondjuk egy 8 éves. Ezek a 10-11-12 évesek a legjobb partnerek. És még eléggé lazák, még nem jön be a tinédzser staff, tehát ez a szorongás a növéstől, a pattanásoktól stb.

Van egy olyan jelenet, amikor az edző rácsap a karddal a fiú (Dongó Miklós – Orion) lábára, és ő elkezd pityeregni. Nehéz egy ilyen jelenetet filmre vinni?

Hát nyilván nem csaptunk rá a gyerekre, nem ütötték meg a felvétel során, egyébként viszont minden más reális. Nekik ezt el kellett játszaniuk, hogy fáj nekik, és sírnak, de nagy élvezettel csinálták. Nagyon figyeltünk arra, hogy megértsék ezt. Nagyon sokat meséltem nekik a történetről, meg arról a világról, és akkor ők ezt elképzelték. Tehát ők abban éltek, mint ahogy manapság a kamaszok járnak mindenféle táborokba, ahol karaktereket vesznek föl, és játszanak el, mert az emberben benne van ez az igény, hogy beleképzelje magát valamibe, és azt átélje, és aszerint éljen. Nekik ez erről szólt.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a színészek néha ténylegesen megütik egymást forgatáson a hitelesség kedvéért. Nálatok is volt azért egy valódi pofon.

Igen, méghozzá olyan szinten kellett odafigyelnünk ezekre a dolgokra, hogy Kanadában négy vagy öt levelet kellett írjunk a minisztériumhoz, a gyermekvédelemhez és a szülőkhöz, hogy lesz egy pofon a filmben, és hogy azt engedélyezniük kell. Hosszú ideig tartott, míg végül megkaptuk az engedélyeket, de volt egy kikötés arra vonatkozóan, hogy a jelenetet hányszor vehetjük föl, és hogy ezt ki dönti el. Ugye ezt a rendező szokta eldönteni, de itt az lett, azt a választ kaptuk, hogy a gyerek dönti el. Úgyhogy megkérdeztük a srácot: „Brian, figyelj, akkor itt lesz a pofon jelenet, tudod… hányszor vehetjük föl?” És akkor gondolkozott, és azt mondta, hogy legyen négy.

Négy?

Hogy neki négyszer belefér. – Nevet. – Oké, négy pofon…

A Fehér tenyérnél és az Ernelláékban is kézi kamerás technikával dolgoztál. Miért?

Mert pontosan az a kézikamerás film lényege, hogy mindent a fiú maga csinál, mi pedig követjük. Éppen ezért kellett a szereplőnek tornásznak is lennie. És én azt szerettem volna, ha lenne ennek egy nagyon erős jelenidejűsége, tehát ez itt és most történik, és ott vagyunk végig a gyerek mellett, és ugyanazt látjuk és érezzük, amit ő érez. Ezt máskülönben teljes mértékben elveszítettük volna. Egy pár lépés távolságból ez a hatás már nincs meg.

Azt hiszem, többek között ez a hatás az, ami mindkét filmednek nagyon erős, személyes és emberközeli karaktert ad. Jól hallottam, hogy új trilógiád készül a lakástrilógia után? (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán nap, Egy százalék indián)

Igen. Ezen az új filmen már 2019-20 óta dolgozom. Nevezhetjük trilógiának. Három helyszínhez kapcsolódik: Mexikóvároshoz, ahol tanítottam egy ideig az egyetemen, Amerikához, ahol az öcsém, Hajdu Miklós színészként dolgozik és Olaszországhoz, ahol forgattam egy ideig.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Várjuk a következő filmjeidet!

Fotó: Barlay Vince