Fókuszban a Fehér tenyér – beszélgetés Hajdu Szabolccsal
Hajdu Szabolcs mai projektjei, különféle műfajú korábbi alkotásai is szóba kerültek azon a beszélgetésen, ahol az ArtGram Magazin és a Deák Téri Evangélikus Gimnázium rendezésében a ma is tervekkel teli művészt kérdeztük. A leginkább tanárszakos hallgatókból álló közönség alighanem mélyebben beleláthatott a beszélgetés nyomán abba a világtapasztalatba, életmodellbe, amelyet a Fehér tenyér – de másként és más hangsúlyokkal a rendező későbbi filmjei is megjelenítenek.
A közönség gyakran gondolja, hogy a film abban az időszakban készül, amikor a mozikba kerül, ám a projektek kifutási ideje rendkívül hosszú. Mint felidézte, tíz játékfilmje – beleértve a legutóbbi lakástrilógia záródarabját, az Egy százalék indiánt is – koncepcionálisan már 1999 és 2001 között megszületett a fejében. Húsz évnek kellett eltelnie, mire ezek teljes egészükben megvalósulhattak. A Fehér tenyér is 1999-ben íródott, de csak 2006-ban mutatták be.
Az előkészítés alatt álló, nemzetközi koprodukcióban készülő új trilógia gyökerei 2019–2020-ig nyúlnak vissza. Mivel egy időben egyetemen oktatott Mexikóvárosban, szoros kapcsolatok és barátságok alakultak ki mexikói producerekkel, de olasz színészekkel végzett workshopok során is születtek közös tervek. A projekt harmadik pillérét az Egyesült Államokban élő testvére, Hajdú Miklós jelenti, akivel régóta terveztek egy amerikai forgatást. E független, alacsony költségvetésű, három országban készülő alkotások mostanra értek el abba a fázisba, hogy elindulhassanak a megvalósulás útján.
A műfaji sokszínűségre és stílusváltásokra reagálva elmondta: nem tudatos életműépítésben gondolkodik, és nem egy felismerhető „védjegyet” vagy stílust akar erőltetni. Számára a stílus maga a személyes hitelesség. Mindig a felmerülő témához és a megválaszolandó kérdéshez keresi a legmegfelelőbb formát. A Bibliotheque Pascal esetében például a mágikus realizmusra volt szüksége, a lakástrilógiában megint másra, a most induló produkcióknál pedig egy harmadikra.
Valóban mindenkit meglepett, ahogyan felelevenítette a Fehér tenyér születésének megrázó hátterét. Amerikában élő öccse hívta fel azzal az ötlettel, hogy készítsenek dokumentumfilmet egy tehetséges kanadai tanítványáról. Mivel Hajdu Szabolcs idegenkedett a dokumentumfilm műfajától – úgy érezte, a rendező ebben a műfajban valamiféle „istenként” keretezi és alakítja a valóságot –, inkább egy játékfilm koncepcióját ajánlotta fel, amely a 80-as évekbeli magyar tornászvilágra és a kanadai jelenre épül. Aztán jött a végső csattanó, mert a filmben ábrázolt fiú, Kyle Shewfelt a valóságban is megnyerte az olimpiai aranyérmet, mégpedig tornászként Kanada történetében az elsőként és azóta is egyetlenként.
Hihetetlen történetként hallgattuk azt is, hogy a film elkészülte után a rendezőnek számos televíziós vitában kellett jelen lennie a tornaszövetség, az olimpiai bizottság és hasonló szervezetek vezetőivel, akik kétségbe vonták a filmben bemutatott kegyetlen edzői módszerek és az uszodákban, tornatermekben jelen lévő bántalmazások valóságtartalmát. Bár a nyilvánosság tagadni próbálta e jelenségeket, a sportéletben mindenki tisztában volt azzal, hogy a testi és lelki abúzus mindennapos volt.
Kérdésre válaszolva a film dramaturgiai és vágási szerkezetéről azt is elmondta, hogy eredetileg kronológiai sorrendben vágták volna össze a jeleneteket, de aztán rájött, hogy a történetmesélés helyett egy metakommunikatív tükörrendszert kell felépíteniük. A gyerekkor és a felnőttkor, a szocializmus és a kapitalizmus, a keleti és a nyugati edzői módszerek, a sport és a művészet állnak szemben az egymás mellé állított, feszültséggel teli és mégis lenyűgöző jelenetekben, képekben. A film csúcspontján, a világbajnoksági gyakorlat és a cirkuszi előadás párhuzamos vágásánál válik nyilvánvalóvá a kelet-európai létélmény: a tökéletes ugrás utáni apró ellépés mögött a kitörölhetetlen beidegződések, a frusztráció és az önbizalom hiánya áll.
A beszélgetés legsúlyosabb pillanataihoz tartozott, amikor a rendező a 80-as évek debreceni lakótelepi környezetét jellemezte. Abban az időszakban Magyarország vezette a világ öngyilkossági statisztikáit, Debrecen pedig az országos lista élén állt. A lakótelepen nevelkedő fiatalok mindennapjait végigkísérték ezek a tragédiák. Sokan öngyilkosság, alkohol- vagy kábítószer-függőség miatt haltak meg rémisztő gyorsasággal, mások az agresszió szörnyű formáihoz jutottak.
Nem vidám valóságok, amiket megmutat. Az ember sötét oldala, a közösségek egymást és önmagukat pusztító késztetései drámai erővel mutatkoznak meg a filmjeiben, ahogyan a beszélgetés is megrázó volt és szinte a filmeket idézően drámai.
Fotó: Barlay Vince
