García Márquez, avagy a magány három dimenziója – II. rész
Hogyan fonódnak össze a dél-amerikai társadalmi valóság elemei az egyetemes mítoszokkal és a bibliai motívumokkal? Hogyan váltakozik az élet, a szerelem, a születés és a halál állandó körforgása? Milyen megszállott vágyak hajtják a Buendía család tagjait, amelyek végül mindannyiukat magányra ítélik?
Korábbi cikkünkben (Itt olvasható) már foglalkoztunk a mágikus-realista, kolumbiai író regényével, a Száz év magánnyal. Folytatásként két új megközelítést hozunk, a burjánzást és pusztulást – amelyről részben már az előző cikkben is volt szó -, valamint a születést és a pusztulást, a test és a lélek összefonódását Márqueznél.
Burjánzás és pusztulás
Mint a cikksorozat első részében írtuk, a regény bevezető részében különös hangulatú képet tár elénk a szerző. A falualapítók vándorlásuk során olyan mélyre hatolnak az őserdő sűrűjében, hogy oda már sem a napsugár, sem a madarak nem követik őket. Ez a burjánzó növekedés, ez a túltengő vegetáció mintha az emberek életére is jellemző volna Márqueznél. Mintha Macondo is ilyen „burjánzó, bús rengeteg” lenne, amelynek lakói éppoly gyorsan sokasodnak, mint az őserdő buja növényzete. Mintha ugyanaz a „vérszag” tenné félelmetessé az ő vitalitásukat is, amelyet a rengetegben éreznek. Mintha ugyanolyan közelségben lenne az ő életükben is a születés és a pusztulás, mint az őserdőben a burjánzás és a rothadás.
Az őserdő vad vegetációja közepén az idő, az elmúlás és a halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályára lelnek. Ahogy a vadul virágzó dzsungel övezi a széthulló roncsot, úgy övezi a regényben az emberek élete is a halálukat. Szeretnek, szülnek, szaporodnak, hogy azután a habzsolt életet követve ugyanolyan gyors legyen a pusztulásuk is, előbb az egyéneké, végül az egész családé. A Buendiák, amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, forradalmakat, háborúkat vezetnek, emberek sokaságáról gondoskodnak. Tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákon csillapítják kielégíthetetlen étvágyukat. Ha szerelmesek, porig akarnak égni, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak.
Amilyen túlburjánzó az életük, olyan hirtelen jövő, mindenütt jelenlevő a haláluk is.
Macondóban. Ursula és José Arcadio szerelme a gyilkosság éjszakáján teljesedik be: „… nem zavarta őket a szellő, amely Prudencio Aguilar rokonainak jajszavát hozta a hálószobába.” José Arcadio és Rebeca a „temetővel szemben béreltek” házat: a szomszédok buzgón fohászkodtak, hogy e fergeteges szenvedély ne háborítsa a meghalni szándékozók s a holtak nyugalmát.
Test és lélek
Márquez regényének nemcsak a halál és a halottak fontos szereplői, hanem gyakran maga a hulla, a bomlásnak indult emberi test is.
„A holttest ekkor már szederjes tenyészetté kezdett válni” – olvashatjuk Melchiadész porhüvelyéről. „Már oszlani kezdett, úgyhogy sürgősen el kellett temetni” – írja többek között a szerző José Arcadio halálakor.
Rebeca tarisznyában hozza szülei maradványait
„klok-klok-klok zörögtek a csontok”,
Fernanda apja viszont saját holttestét postázza leánya címére.
Márquez sajátos naturalizmussal keresi annak lehetőségét, hogy akár a bomló, akár a még élő testet a maga durva valóságában leírhassa. Tudatosan emeli be regényébe ezt a témát: szépítés nélkül írni a mocsokról, a visszataszítóról is. Mindarról, ami az embernek, az emberi életnek része, akár alantas, akár nem. Hősei életében nélkülözhetetlen tájékozódási eszközök a szagok, az emberi test kipárolgásai. Pilar Ternera füstszagú, José Arcadio cigányszeretője sárszagú. A magányos örömlányokból „hervadtvirágszag árad”, Remediosban viszont
„keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga”.
Márquez sajátos szemérmetlenségét a test, a testiség, sőt a gusztustalanság leírásában akkor érthetjük meg igazán, ha Fernanda alakjára gondolunk. Fernanda a szemérem megtestesítője: bokától csuklóig zárt hálóingével, aranybilijével, finomkodó körülírásaival. Férjének mégis igaza van, amikor éppen ezt a rafináltságot nevezi „malacságnak”, szemben a család szókimondó nyerseségével. Fernanda alakja (akárcsak Heinrich Böll álszentjei a Csoportképben) arra figyelmeztet: a mindent körülíró virágnyelv erkölcstelenebb, mint a mégoly durva, de nem természet ellen való szó.
Súlyos hibát követnénk el, ha Márquez szemérmetlenségében a testiség propagandáját látnánk. Hősei pontosan tudják, milyen kevés a test önmagában, mennyivel több a szerelem, mint a szeretkezés. José Arcadio és Pilar Ternera hamar ráeszmél:
„a szerelem valami meghittebb és mélyebb érzés, mint titkos éjszakáik féktelen, de pillanatnyi boldogsága.”
Amaranta szenved tőle, hogy „mocskos patak kígyózik a nyomában”. Még a legbujábbak (Petra Cotes és Második Aureliano) is megbánják, hogy „féktelen paráznaságukkal … annyi időt pazaroltak el az életükből”.
Természetesen a halál is több Márquez szemében, mint hullává válás. Miközben gondosan leírja, milyen a felbomló test, azt is megmutatja, mennyivel több a lélek, mint ez a gusztustalanság, ami hordozta. Ursula maga dönti el, mikor hajlandó átadni testét a halálnak. Melchiadész „nyugodt szívvel távozik a végleges halál mezőire”. Amaranta pedig valósággal győzedelmeskedik az elmúláson azzal, hogy még halálában is másoknak tesz szolgálatot:
„bejelentette, hogy estére meghal … úgy gondolta, az lesz a legnagyobb szívesség, ha leveleket visz a holtaknak … senki sem látszott annyira élőnek, mint a derűs Amaranta, akinek még arra is maradt ideje, hogy kivágja a tyúkszemeit.”
A cikk második része.
Forrás: Wikipédia
