Enyedi Ildikó: A teremtett világ tiszteletéről szól és arról, hogy nem szégyellünk ámulni ezen

Sok év telt el, több új filmje is született a Testről és lélekről óta, ami egy igazán nagy filmes siker volt. Hogy érzi: más ez az Enyedi Ildikó most, mint aki a Testről és lélekről idején volt?

Igen, hát a leginkább öregebb vagyok. – Nevet. – Nekem a sikeresebb filmes élet a pályám közepe táján jött el. Az első filmem Cannes-ban nyert, ami egy filmesnek egyébként nyilván nagyobb érték vagy a berlini díj is, mint az Oscar, ahol azért nagy mértékben a pénz és a forgalmazók mozgása dönt el sok mindent. A Testről és lélekről-t egy hosszú szünet után készítettem, mert volt egy jó pár év, amikor egyáltalán nem tudtam megfelelő finanszírozást találni a filmjeimre. Talán ennek az egynek a kivételével mindegyik nemzetközi koprodukció volt előtte is, meg most utána is, de akkor nem jött össze. Viszont abban az időben kezdtem tanítani az SZFE-n, ami nagyon jó és fontos volt, nagyon sok jó barátom maradt a diákok közül is, és sok örömöm volt benne. Meg az HBO számára dolgoztam elég sokat a Terápia című sorozaton, ami szintén nagyon jó élmény volt. Mindenki a filmes világból jött, filmes igényességgel, és mivel ez volt a második sorozat, amit itt Magyarországon készített ez a cég, még nem szóltak bele semmibe, tehát nagyon függetlenül tudtunk dolgozni.

A Testről és lélekről, A feleségem története, a Csendes barát – mindhárom film nehéz témákat mutat be látszólag könnyedén, ami a forgatókönyv és sok egyéb mellett nyilván a nagyszerű színészekkel való közös munkának is köszönhető.

Nagyon nagy szerencsém volt, mert nagyon erős színészekkel dolgozhattam. Nem is csak most, de korábbi filmjeimben is. Többek között két hatalmas orosz színészóriással is dolgoztam, akik mind a ketten Tarkovszkij kedvenc színészei közé tartoztak. Az egyik Oleg Jankovszkij, ő Tarkovszkij Nosztalgia című filmjének a főszereplője, a másik maga a Sztalker alakítója, Alekszandr Kajdanovszkij. Ők óriások voltak, igazán nem kispályások, amikor kezdő voltam, rengeteget tanultam ezektől a nagyvadaktól (Az én XX. századom, Bűvös vadász – a szerk.). Alapvető tudni, hogy a színész is ember, úgyhogy rendezőként először az embert kell megismerni, és csak aztán a szakembert, akinek megvan a maga módszere, hogyan tudja magát fókuszban tartani. És a rendező nyilván megpróbálja ezeket a körülményeket megteremteni neki, hogy fókuszban maradjon, és akkor sikeresen tudunk együtt dolgozni.

Miben más egy visszatérő színész, akivel már több közös filmen vannak túl? Gondolom, többet tud róla, olyasmiket, amit egy új színészről még nem.

A legfontosabb szerintem, hogyha a két ember között a mindennapi életben is kialakul egy viszony, például maga az, hogy már átéltünk közösen egy forgatást, ez egy nagyon magas adrenalin szinten történő időszak mindenki számára. Az ilyen intenzív élmény összeforrasztja az embereket. És most nem csak a színészekről beszélek, hanem az egész stábról, és sokszor adott esetben húsz év múlva találkozunk egy világosítóval, akivel együtt végigcsináltunk valamit, akkor is úgy borulunk egymás nyakába, hogy tudjuk, hogy valamit, ami nehéz volt, ami kockázatos volt, ami nagyon-nagyon fárasztó volt, de sok örömünk volt benne, azt mi együtt csináltuk végig. Ez a legszebb része a filmkészítésnek, ez a fajta csapatmunka.

Kiélezett lehet egy ilyen komoly filmes munka egy jelentős mértékben nemzetközi stábbal, akik ennyi különböző nyelvet beszélnek.

Igen, és pont azért, mert kiélezett helyzetek sorozata minden egyes forgatási nap, tényleg egy 15 perces csúszás is azt jelenti, hogy valami, ami ott lehetne örökre a filmen, az nem lesz ott. Ezért valahogy mindenki nagyon erősen, őszintén nyilvánul meg, nem nagyon tud semmit elrejteni, még ha akarna sem. Tehát valahogy az egész személyiségről egy nagyon intenzív és nagyon mély képet kap az ember.

Itt van például Léa Seydoux, akivel már A feleségem történetében is dolgoztak együtt, amelynek az egyik főszereplője volt.

A Léa természetesen egy világsztár egyrészt, másrészt viszont nagyon szívesen jön, és nagyon okosan játszik. Különösen is bátor színész, mert egészen merész művész filmekben is szerepet vállal, és mindig vállalja a művészi kockázatot. Miután jó volt az első közös munkánk, A feleségem története, így megmaradt a jó viszony, és ezért meg tudtam kérni a Csendes barátban egy pici szerepre, amire a korábbi kapcsolat nélkül nyilván nem kérhettem volna. Nekem itt szükségem volt egy hasonló súlyú partnerre a Tony Leung mellé, és ezért kértem meg Léát, mert mind a kettejüknek nagyon erős a jelenléte, tehát nem annyira akcióval fejezik ki magukat, mint mondjuk az amerikai színészek, hanem jelenléttel.

Bár Léa Sedoux itt most nem főszereplő, az alakítása A feleségem történetében is már nagyon erős volt, és a Csendes barátban is mintha lehetne érezni, hogy Önök már igen nagy összhangban vannak.

Tényleg jól működik a munka vele, igen, így van. Ő ért engem, és én is nagyon értem őt, és hát ott van mögöttünk egy nagyon erős, jó tapasztalat, A feleségem története, mert az egy nagyon hosszú forgatás volt, sok nehéz jelenettel, nagy jelenetekkel, sokat próbáltunk, és ott tényleg mélyen megismertük egymást.

Na és ott van a Wong professzort alakító Tony Leung, aki egy nemzetközileg is elismert, nagy színész. Vele milyen együtt dolgozni, jellemző rá az improvizálás alakítás közben?

Nem igazán, mert ő egy nagyon fókuszált, nagyon alázatos színész, mint a nagy színészek általában, tehát ő tudja, hogy miért vagyunk ott, és ő azt akarja a lehető legerősebben megcsinálni. Természetesen először, amikor elkezdünk együtt dolgozni, kell, hogy megérkezzünk, kell, hogy bejárjuk a helyszínt, próbálgassuk a dolgokat, ez része a forgatás előtti előmunkálatoknak.

Említette, hogy kiélezett a filmrendezés. Adódtak nehéz pillanatok a Csendes barát forgatása alatt? Hogyan kezeli rendezőként az ilyet?

Az embernek rugalmasan kell dolgoznia, hiába tudjuk mindannyian, hogy mit szeretnénk azzal a jelenettel elérni, a végeredményt mégis millió dolog befolyásolhatja. Napsütésre írtuk, és esik az eső, satöbbi. Vagy például, ahogy a nap járt a kertben… Nehézség a természetben filmet készíteni, mert ha 10 perccel később ér oda az ember, akkor már valami árnyékban van, és nem csillan meg rajta úgy a napfény. Ezekre rugalmasan kell reagálni, és ennek a fajta rugalmasságnak a része a színész is, és szerves módon tud ő is meg én is meg mindenki más reagálni ezekre a kihívásokra. Hogyha az ember képben van, hogy mit is szeretne elérni, mi a lényege ennek a jelenetnek, ezt ha mind tudjuk, akkor nagyon gyorsan tudunk változtatni és reagálni. És sokszor az ember pont azért, mert egy ilyen kiélesedett állapotban van, esetleg egy még jobb megoldással tud jönni. És ez nemcsak a színészre, rendezőre vonatkozik, hanem az operatőrre is meg az egész stábra.

Igen, az operatőr Pálos Gergely volt, aki tudtommal a Chicago-i Filmfesztiválon el is vitte a legjobb operatőri munkáért járó díjat… Ön pedig többek között Velencében nyerte el a FIPRESCI-t. Megnézték együtt az egész stábbal a filmet?

Igen, igen, a forgatás után mindig szoktam tartani egy vetítést a stábnak félidőben, ha már nagyjából összeállt az utómunka, és beszélünk a filmről. De akkor a színészeknek még nem mutatom ezt meg, mivel nekik van ez a kitettségük, ami miatt ők sokkal érzékenyebbek, és ilyenkor még csak magukra tudnak fókuszálni, és nem igazán tudják befogadni a filmet. Tehát ha még nem olyan a hang, vagy nem olyan a vágás, az őket érzékenyebben érintheti. De később, a bemutató előtt külön nekik is csinálok mindig egy vetítést.

A filmnek fontos része Goethe botanikusi érdeklődése és a tőle származó gondolat: a „szelíd figyelem”, a „zarte Empirie”. Wong professzor is ezzel a fajta szelíd figyelemmel szemléli és vizsgálja a ginkgo fát.

Igen. Aki a kísérletet végzi, aki megfigyeli és meg akarja fejteni a természetet, az maga is része a kísérletnek. Ez Goethétől jön.

A Csendes barátot nézve eszünkbe jut Wim Wenders is. A német filmrendező Tökéletes napokjában a főszereplő azzal tölti a szabad idejét, hogy fákról készít fotókat.

Igen, az egész gondolat forrása a Tökéletes napok mögött nagyon hasonló. Mint Wim Wenders 666-os szobája is, ami egy dokumentumfilm (1982-es – a szerk.). Wenders ebben a dokumentumfilmben megkeresett akkori filmrendezőket, akikkel egymás után interjúkat készített egy szállodai szobában, Cannes-ban a fesztivál alatt. Ez a film úgy kezdődik, hogy Wenders Cannes-ban elindul a reptérről, és az útnak a túloldalán, a négysávos útnak a közepén van egy füves sáv, ahol egy elképesztő, hatalmas, libanoni cédrus áll. Ebben a dokumentumfilmben ez semmi módon semmihez nem kapcsolódik, de mi hosszan nézzük ezt a libanoni cédrust, és ez pontosan ugyanerről szól. Ez az egész a teremtett világ tiszteletéről szól és arról, hogy nem szégyellünk ámulni ezen. És azt hiszem, hogy három-négy éve egy fiatal rendező megismételte ugyanezt ugyanúgy. Elment Cannes-ba, és megkeresett mostani filmrendezőket a fesztivál alatt, interjúztatta őket egy szállodai szobában. És megkereste a fát is. De elpusztult mára a cédrus. Mi elpusztítottuk.

(Pódiumbeszélgetésünkről a rendezővel korábban itt számoltunk be. További videók az eseményről itt.).

Fotó: Pataki Domonkos