Shakespeare Hamletje XX. századi tükörben

A Hamlet első felvonása az expozíció. Dánia új királya nagyon is hamar frigyre lépett a nemrég elhunyt öreg Hamlet özvegyével, Gertruddal. Az ifjú Hamletet viszont nemcsak anyja gyors házassága bosszantja, hanem apja szellemétől azt is megtudja, hogy a király halála legkevésbé sem volt véletlen. Meggyilkolták, és a gyilkosa pontosan a fivére, a most oly gyorsan trónra lépő Claudius. Igen ám, de talán mégsem olyan egyszerű a szituáció, amilyennek látszik. Nagybátyád meggyilkolt engem, neked kell, fiacskám, bosszút állnod. Nem olyan egyszerű, mert mindezt egy kísértet mondja. S ha meg kísértet, vagyis látomás, nem lehet-e, hogy hamis, ördögi sugallat, amit beszél?

Hiába ír tehát oly sok elemzője Hamlet tétovaságáról, valójában ez a tétovaság nem feltétlenül a személyiségében gyökerezik, hanem mert ellenőrizni kell a szörnyűséges vádat. Ezért is kell kiugratnia a nyulat a bokorból, hiszen, ahogy maga fogalmaz:

„Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad”

Ez a nyitott kérdés tehát a bonyodalom alapja, és ezért van az is, hogy Hamlet magát őrültnek tettetve kénytelen nyomozni, nem gonosz szellem-e az informátora. A közvélemény aligha fogadná el indokolatlannak látszó merényletét, hiszen a közemberek nemigen lehetnek tisztában a nagybátyja aljas szerepével. Ezért válhat a mű tetőpontjává a harmadik felvonás egérfogó-jelenete, a vándorszínészek előadása, amelyben (Hamlet kérésére) az öreg király halálához hasonló gyilkossági történetet mutatnak be (színház a színházban). És a király csakugyan le is leplezi magát, mert összeomlik, kirohan.

Megoldás helyett azonban késleltetés következik. Hamlet a király helyett a kamarását öli meg, Poloniust, mire annak lánya, egyben Hamlet szerelme, Ophelia érthetően megháborodik, majd később öngyilkos lesz. De közben Claudius is sikertelenül próbálja meg eltetetni láb alól Hamletet. A mű végkifejlete, hogy a király párbajban egymás ellen uszítja a megölt Polonius fiát és Hamletet. A tőr hegye és a serleg egyaránt mérgezett, az aljas terv mégis balul üt ki a merénylő számára. Mert a serlegbe a királyné is beleiszik, a kardok pedig kicserélődnek. A király lelepleződik, és Hamlet őt is részesíti a mérgezett kard hatásában. Alig marad élő ember a színpadon.

S ez megint igen különös dramaturgiai eljárás, és igen jellemző Shakespeare művészi trükkjeire. Mert hát mi is volt számára a fő kihívás? Egyszerre kellett két feladatnak megfelelnie: magas művészetet alkotnia, amely nem sematikus, nem közhelyes, nem patetikus és nem unalmas. S ugyanakkor olyat, amely a kocsmák népét is elszórakoztatja, amely pénzt hoz, amely közönséget hoz, ma úgy mondanánk, nézettséget. Ha kihagyja Hamlet monológjait, oda a művészet. Ha kihagyja a vicceket, oda a nézettség. Azzal azonban, hogy mindenki meghal, a művészetet semmiképpen nem sérti meg (hiszen csakugyan meghalunk mindannyian), ugyanakkor a közönségnek meg ugyancsak a kedvében jár, hiszen a hullahegyek látványa a színpadi záróképben igencsak tetszetős.

Fortinbras a végszóra érkezik, s joggal állapítja meg:

„Itt koncolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?
Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Útján kövesse harci tisztelet.
Harsogjon a zene.
Vegyék föl tetemét. Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!”

A dráma értéke persze nem a véres cselekmény. Eseménysora örök emberi dilemmákra utal. Tekinthetjük Hamlet hosszas késlekedését a tett és a gondolat között feszülő ellentét jelképének. „Látom a jót, és teszem a rosszat” – hányszor tapasztalhatjuk a Szent Ágoston-i ellentmondást magunkon is! De utalhat a cselekmény a nemzedékek, szülők és gyerekek közti örök feszültségre is. Alávetni magunkat apánk kívánságainak; tűrnünk, hogy anyánknak nem mi vagyunk a legfontosabbak. Vagy szembesülni azzal, hogy az értelmiségit épp jól tagolt gondolkodása, érv és ellenérv viszálya bénítja meg sokszor a cselekvésben – ez is a Hamlet. „Tölgyfa virágcserépben” – jellemezte a helyzetet Goethe: Hamlet túl nagy feladatot kapott apjától, s ez szétfeszíti őt.

Az egyéni vívódásokon túl a dráma felveti a sorsszerűség és az eleve elrendeltség kérdését is, amely modern olvasatban a transzgenerációs minták és a poszttraumás családi örökségek hálójában ragadható meg. Hamlet nem csupán egy királygyilkosság áldozata, hanem egy olyan örökölt trauma hordozója is, amely szinte elkerülhetetlenné teszi a tragikus végkifejletet. Az apai szellem megidézése nem csupán túlvilági jelenség, hanem a megemésztetlen múlt és a romboló családi elvárások szimbolikus nehezedése a fiú vállára. Ebben a közegben a szereplők lépései predesztináltak: a feldolgozatlan gyász, az elhallgatott bűnök és a patriarchális elvárások láncreakcióként görgetik maguk előtt a katasztrófát, megmutatva, miként válik a pszichológiai örökség megváltoztathatatlan végzettséggé mind a színpadon, mind a saját életünkben.

Hamlet hírhedt tévútjai és végtelenbe nyúló tétovázása sem csupán egyéni jellembeli gyengeség, hanem az emberi létezés legalapvetőbb dilemmájának, a döntés felelősségének kivetülése. Nem véletlen, hogy Søren Kierkegaard filozofikus munkáiban oly mániákusan tért vissza újra meg újra a választás kínzó nehézségéhez, s hogy a későbbi egzisztencialisták, mint Jean-Paul Sartre vagy Albert Camus, az embert „szabadságra kárhoztatott” lényként írták le. Hamlet dilemmája mindannyiunk életútjának akadálya: a cselekvés hiánya nem a passzivitásból, hanem a lehetőségek bénító súlyából fakad. Amikor a királyfi a „lenni vagy nem lenni” kérdésével szembesül, a morális felelősségvállalás szédítő mélysége felett áll, hol a döntés elutasítása maga is döntéssé válik, visszhangozva a modernebb korok egzisztenciális szorongását.

Végül Helsingör zárt, paranoiás közege kísértetiesen előrevetíti a kafkai világ képtelen, bürokratikusan abszurd viszonyait is. Dánia királysága egy olyan megfigyelőállammá torzul, ahol a falaknak füle van, a barátokból kémek válnak, és ahol a józan ész játékszabályai érvényüket vesztik. Ebben a groteszk viszonyrendszerben a hatalom működése átláthatatlan és értelmetlen, a főhős pedig egy nyomasztó labirintusban bolyong, ahol minden tette a visszájára fordul. A komikus elemekkel vegyített tragikum, a sírásók morbid tréfái és a színlelt meg a valódi őrület közötti határok elmosódása mind azt a kafkai abszurdot idézi, amelyben az egyén reménytelenül próbál értelmet és igazságot találni egy alapjaiban kibillent világrendben.