Nolan Odüsszeiája sodró látványvilággal és sztárgárdával hajt előre Ithaka felé

Christopher Nolan filmjeit követve – amelyek mind kritikailag, mind a közönség fogadtatása szempontjából egyre népszerűbbek – évről-évre felmerül a kérdés: vajon mi lesz a következő nagy mű? Vagy éppen melyik film töri meg váratlanul a rendező sikerszériáját – ha bekövetkezik ez valaha is? Nolan sikeressége mögött – a büdzsé és a sztárszínészek mellett – talán az is ott áll, hogy sosem fél grandiózus témákhoz nyúlni: legyen szó a világűrről – Csillagok között -, a második világháborúról – Dunkirk – vagy az atombomba létrehozásáról – Oppenheimer. Az új Nolan-film viszont vállalások terén még ezekhez képest is tovább megy egy lépéssel, és ezúttal a híres irodalmi klasszikust veszi alapul.

Minden idők legnagyobb eposzát, Homérosz Odüsszeiáját nem csak azért rendkívül nehéz filmre vinni, mert hatalmas mű. De hogyan lehetséges érdeklődést kiváltani a mai nézőből egy eleve jól ismert történet iránt, amely első hangzásra 2026 átlagnézője számára (mind narratíva szempontjából, mind vizuálisan) elavultnak és ódivatúnak tűnhet? Legújabb filmjét nézve rögtön világossá válik, hogy Nolan tisztában volt a problémával, és egyedi megoldásokat keresett rá, amelyeket nagyjából sikerült is megtalálnia.

A díszletek modernizációja

Nolan tehát úgy döntött, hogy a frissítő szándék kedvéért modernizálja az antik díszleteket, és a régmúltból egy egészen mainak tűnő történetet teremt. Például a színészek arcán és sminkjén nincs nagy változtatás, a trójai faló itt nem fából van, hanem fémből (acéllemezekből álló test, fából faragott fej és lábak), Agamemnón páncélja pedig egyenesen sci-fibe illő.

A görög épületek és a viking mintára készített hajók valódinak, látványosnak hatnak – Odüsszeusz hajója is egy modern építésű, működőképes vikinghajó, bronzhatású külsővel -, de máskülönben drámai a „régmúlt” modernizálása. Ez persze nem lenne feltétlenül baj, sőt! Sok tekintetben lenyűgöző, ahogyan az Oscar-díjas rendező új életet lehel a klasszikusba.

Ám épp emiatt belebotlunk egy-két szembetűnő hibába is, amelyek rendszerint az eredeti műtől való túlzott eltávolodásból fakadnak: például a „faló” megváltoztatása „fémló”-ra, amellett, hogy rögtön szemet szúr a nézőnek, nem is nagyon lehetett „lehetséges”. Homérosz eredetijében ugyanis a trójai háború már tíz éve tart, amikor Odüsszeusz a lótrükköt kitalálja, és a görögöknek sem technológiájuk, sem idejük nem lehetett rá, hogy akkoriban, amikor a történet játszódik, a háború végső fázisában egy ehhez hasonló, gigantikus, több tonnás fémlovat kovácsoljanak.

„zengj dalt a falóról … melyet a felső várba cselével a fényes Odüsszeusz vitt, tele harcossal, s feldúlták isteni Tróját” (Homérosz, Odüsszeia)

Hogy a látványvilág szükségszerűen újszerűnek kellett, hogy hasson – ez elfogadható magyarázat, és a fémló ilyen módon kétségtelenül eléri a célját. Nagyobb probléma viszont, hogy a rendező meglepően sok értékes játékidőt pazarol el arra, hogy a ló kapcsán bemutatni próbáljon egy másik irodalmi műből, Vergilius Aeneisából kölcsönzött mellékkaraktert (a ló védelmezője, Szinón; Elliot Page), akit a trójai katonák ott helyben megölnek. Ez a szál emiatt nem csak történetidegennek, de teljesen feleslegesnek is hat – miközben a ló kitalálásának vagy megépítésének ábrázolása sokkal fontosabb feladat lett volna. Így viszont nem tudunk meg Odüsszeusz legnagyobb trükkjéről voltaképpen semmit, a háborúnak nyoma sincs, a lovat már készen kapjuk, félig a homokba süppedve, értékes háttérinformációk nélkül.

És ezzel el is jutottunk az egyik legfontosabb szemponthoz a film elemzése kapcsán – ez pedig az idő és a ritmus.

Idősíkok – múlt és jövő

Bár háromórás az Odüsszeia, Nolan még így is spórol az idővel egyes jeleneteken, ami különösen a film első, túlzsúfolt harmadában érezhető. A film elején ide-oda ugrálunk: hol Pénelopé/Anne Hathaway és a kérők, hol Odüsszeusz és a gyönyörű Kalüpszó/Charlize Theron, hol pedig Odüsszeusz és Zendaya Pallasz Athénéja között. Valamint bekapcsolódik még az „öreg szolga – Télemakhosz/Tom Holland – Robert Pattinson” hármasa is. Ezek az időbeli és térbeli ugrások egyébként is jellemzőek a rendezőre (gondoljunk csak a Dunkirkre), ám itt a szokottnál is sűrűbbek és nehezebben követhetőek. A filmhez ugyanakkor (a magyar szinkronban) egy különös, archaikusra megírt nyelvhasználat is társul, amely megidézi a nagy művet, ám sokszor nehezen érthető az említett időugrások miatt:

„Apám haza fog térni, és nem lesz oly bőkezű, mint anyám… Nem tartja tán Zeusz törvényét?”

„Vándori szók hozzák hírét a világnak, így tudjuk Trója elestét, s most tengeri népek támadásiról jönnek a hírek.”

Színészi játék

Némelyik sztárszínész így, idő szűkében sajnálatos módon kihasználatlan marad, mintha akarná is őket a rendező, meg nem is – szerepelnek a filmben, és mégsem (Zendaya, Charlize Theron).
Viszont a film javára válik, hogy a sűrítésnek köszönhetően a rendező minden szükséges időt meg tud adni Odüsszeusz karakterének – Matt Damon pedig a színjátszás magas fokán él ezzel a lehetőséggel. A tengeren és a különböző szigeteken forgatott jelenetek ugyanis nem csupán látványosak, de a visszafogottságukban is valóban eposzi léptékűek és sodróak, köszönhetően Hoyte van Hoytema Oscar-díjas, holland-svéd operatőrnek, aki már a Csillagok között (2014) óta dolgozik együtt Nolannel.

Hoytema munkája, a kamera “közelsége”: elengedhetetlen. Nolan filmje épp attól olyan erős, hogy testközelből tárja elénk Odüsszeusz emberi mivoltát, sebezhetőségét és félelmeit: éppúgy ott vagyunk a katonái között a szörnyű viharok idején hullámokon hánykolódva, mint amikor éhesen követik a birkát a hegyi ösvényen, amikor a Küklopsz barlangjában járnak, amikor a Napisten szigetén éheznek a szent állatokkal, vagy amikor éppen bosszankodnak, amiért a rossz széliránytól nem tudnak tengerre szállni.

Mindez a Nolan-féle, letisztult optikán keresztül: mintha lekerült volna a szemünkről a hályog, a képek filterektől és CGI-tól való – legalábbis látszólagos – megtisztítása érződik minden jelenetsoron. Kirké hátborzongató boszorkányságairól teljes mértékben elhisszük, hogy valódi mágia történik – még annak ellenére is, hogy ezer és ezer filmes trükköt láttunk már. Az emberevő óriás laisztrügónok kegyetlensége valóban megrázó, Szkülla és a Kharübdisz pedig sosem látszottak még szörnyűségesebbnek.

Az Istenek és az ember – Odüsszeusz hazatér

„Nem arról van szó, hogy realista akartam lenni – mondja Christopher Nolan, a Vulture-nek adott interjújában -, hanem arról, hogy úgy próbáltam megmutatni az isteneket, ahogyan ezek a szereplők láthatták őket”.

Különösen érdekes az eltérés a korábbiaktól az istenek újfajta ábrázolásában. Míg az eredetiben Odüsszeuszt az emberi hibái miatt büntetik az istenek – másszóval magának keresi a bajt -, itt ugyanúgy bűnhődik, viszont korántsem ilyen nyíltan kimondott okokból. Ez a Nolan-féle Odüsszeia inkább hagyja a mitológiát a háttérbe olvadva, és előtérbe hozza helyette azt, ahogyan mi, emberek az életünket sújtó eseményekre tekintünk. Hiszen végülis az istenek maguk is egyfajta magyarázatkeresések lehettek az ókori emberek szemében: a bajokra, az örömökre, a halálra, a megnyugvásra vagy ahogyan a rendező mondja, az egyszerű árapály jelenségre is.

Amikor az istenek megbocsátanak neki, Odüsszeusz húsz év után (tíz év háború, tíz év bolyongás) hazatér. Óvatosan, öregembernek álcázva magát, és még ebben is valamiféle fontos, ősi tanulság rejlik:

„Nőm bizony azt sem hagyta, hogy elteljék a fiamnak
látásával a két szemem: engem előbb teritett le”

– mondja az eredetiben a halott Agamemnón, majd hozzáteszi a bölcs tanácsot:

“Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:

rejtve, ne nyíltan térj bárkáddal a drága hazába,

úgy köss ott ki, hisz asszonyban már senkise bízhat.”

És – akár az eredetiben – nem ismeri fel a hazatérőt senki más, csak a kutyája, Argosz.

A főhős, mint tudjuk, ezután legyőzi a kérőket – ám kicsit túl sokára, és túl hosszú idő alatt ahhoz, hogy a gigantikus műnek ilyen késői szakaszán meggyőzően hasson. A csúcsponton ekkorra már túlértünk, és oda már nincs visszaút. Azonban amit kellett, a film így is sikeresen elérte: az Odüsszeia betartja, amit ígért, és az újabb Nolan-mű nem marad le elődeitől. A végeredmény az apró hibákkal együtt is nagyon impozáns és grandiózus, és mégis tud tisztán emberközeli maradni. Homérosz nagy műve egy valóban méltó és izgalmas feldolgozást kapott.

Források: Vulture.com, Elledecor.com