Gabriel García Márquez, avagy a magány három dimenziója – I. rész

Egyfajta magyarázat lehet, hogy Márquez művét sajátos szintézisnek érezzük: bár a legteljesebb mértékben a periféria regénye (korábban lakatlan területen élnek a hősök, abszolút tudatlanságban, elzárva a civilizációtól), az olvasó érvényes válaszokat talál lapjain a mai, modern élet konfliktusaira.

Márquez zsenialitása többek között abban áll, hogy miközben műveletlen átlagembereket, éretlen kamaszokat és elhomályosult elméjű aggastyánokat, házaló cigányokat és henyélő kreolokat ábrázol, mégis, rajtuk keresztül is képes olyan kérdések hiteles felvetésére, amelyek művészi megfogalmazásával a tipikusan dél-amerikai anyagából teljesen európai szellemiségű, univerzális művet formál.

A továbbiakban a regény három szempont szerint kerül elemzésre: 1, Mítosz és valóság 2, Burjánzás és pusztulás 3, A szenvedély magányosai.

Mítosz és valóság

A kolumbiai író regénye első pillantásra a helyi sorskérdések számbavételének látszik. A hatalmas esőzések, a rendkívüli meleg, az óriási távolságok, mind összetéveszthetetlenül dél-amerikai jelenségek, akár a vég nélküli polgárháború, a gringók elleni harc, s az a döbbenetes elzártság, amely Macondót is jellemzi.

A helyi valóság leírásába szőtt mesés motívumok viszont immár nem kötődnek sem Kolumbiához, sem Dél-Amerikához, hanem valamennyiünk közös ismeretvilágába tartoznak. Olyan mítoszok születnek újjá a regény elvarázsolt, világvégi falujában, amelyek az egyetemes kultúra legősibb rétegében gyökereznek, s a világirodalom alapelemeit jelentik. Így mossa egybe Márquez a helyi életérzést az emberiség közös kincsét jelentő ősi toposzokkal; így csempészi be az európai irodalom középpontjába perifériára szorult hazája sorsát, elfeledett népe életét.

Gyakran érezhetjük a regényt olvasva, hogy bibliai történetek játszódnak le a szemünk előtt, hogy mitológiai alakok születnek újjá Macondo száz éve alatt. Bár a falualapítók átkelése a sierrán „csak” 26 hónapig tart, óhatatlanul a zsidók pusztai vándorlására emlékeztet bennünket. Ószövetségi történet profán átértelmezésének tarthatjuk Második Aureliano jószágának természetfeletti „szaporodását” is: Jákob történetében olvashatunk hasonlóról. A csaknem öt éven át tartó esőzést maga az író nevezi „özönvíznek”, s Remedios „mennybemenetelében” sem nehéz felfedezni a Mária-párhuzamot. Sokszor eszünkbe jutnak a görög mitológia ismert alakjai is. Ursula Héraként küzd a házitűzhely melegéért, Aureliano ezredes pedig sebezhetetlen Akhilleuszként harcolja végig a polgárháborút:

„Ép bőrrel megúszott tizennégy merényletet, hetvenhárom rajtaütést és egy kivégzést. Túlélt egy sztrichninmérgezést, pedig a kávéjába kevert adag egy lovat is leterített volna… Bár mindig ott harcolt az emberei közt a tűzvonalban, csak egyetlenegyszer sebesült meg, akkor is önnön kezétől… Pisztollyal szíven lőtte magát, de a golyó kijött a hátán anélkül, hogy bármelyik nemes szervét megsértette volna.”

A Száz év magány ugyanakkor nem egy filozófiai irányzat illusztrációja, vagy a társadalmi összefüggések tudós elemzése. A mesélés önértékét fedezi fel újra ez a könyv. Márquez meséi pedig nem kalandokról, nem hősökről, hanem az életről, hétköznapok apró eseményeiről szólnak. Hogyan várják az eső végét a penészes házakba szorult emberek, hogyan készülnek a vendégfogadásra, hogyan bánnak a gyerekekkel, a betegekkel, a haldoklókkal. Közben észrevétlenül a legfontosabbakról beszél: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról.

Az író új mítoszokat is alkot. „Az álmatlansági kór”, „a nagy felejtés” mítosza a mai ember gyötrelmeit, a modern kor katasztrófáit emeli az ősi regék közé: amikor a beteg megszokja az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma vész el, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt, a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.

Burjánzás és pusztulás

A regény bevezető részében különös hangulatú képet tár elénk a szerző. A falualapítók vándorlásuk során olyan mélyre hatolnak az őserdő sűrűjében, hogy oda már sem a napsugár, sem a madarak nem követik őket.

„Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el.”

Az őserdő vad vegetációja közepén az idő, az elmúlás és a halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályára lelnek.

„Enyhén az oldalára dőlt, ép árbócairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában…”

Ahogy a vadul virágzó dzsungel övezi a széthulló roncsot, úgy övezi az emberek élete is a halálukat. Szeretnek, szülnek, szaporodnak, és amilyen túlburjánzó az életük, olyan hirtelen jövő, mindenütt jelenlevő a haláluk is.
Buendia ezredesnek:

„Tizenhét asszonytól tizenhét fia született, s a legnagyobb még nem volt harmincöt éves, amikor egyetlen éjszaka kivégezték valamennyit.”

A szép Remedios körül úgy hullanak a férfiak, mint a legyek, mert szerelmük halált hoz mindannyiukra. A gringók bérencei ezerszám irtják a falu lakóit, s hatalmas vonatszerelvényekkel szállítják el a „férfihullákat, női hullákat, gyermekhullákat, amelyeket majd a tengerbe szórnak, mint a selejtes banánt.” Szerelem és halál, születés és rothadás közeli szomszédok Macondóban. Ursula és José Arcadio szerelme a gyilkosság éjszakáján teljesedik be: „… nem zavarta őket a szellő, amely Prudencio Aguilar rokonainak jajszavát hozta a hálószobába.” José Arcadio és Rebeca a „temetővel szemben béreltek” házat: a szomszédok buzgón fohászkodtak, hogy e fergeteges szenvedély ne háborítsa a meghalni szándékozók s a holtak nyugalmát.

A szenvedély magányosai

A Buendía család minden tagja megszállottként küzd valami célért, ami — józanabb vagy hóbortosabb módon — egész életüket törvényszerűen meghatározott irányba fordítja. José Arcadio Buendía a nagy találmányok csalóka igazságát keresi, Fernanda imádkozik, Aureliano Buendía ezredes szemfényvesztő háborúkkal és aranyhalacskákkal butítja magát, Második Aureliano pedig a tivornyák bódulatában haldoklik. A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének megszállottja. José Arcadio a cigányok által közvetített „találmányok” megértésének szenteli életét, s csakugyan messzire jut, amikor rájön:

„A föld kerek, mint a narancs.”

Az utolsó Aureliano méltó párja ősatyjának: egész életét a pergamenek megfejtésére fordítja. Tudományának ironikus és egyben tragikus értékelését jelzi, hogy csupán azt tudja meg belőlük, ami már amúgy is bekövetkezett.

Velük szemben Ursula és Amaranta Ursula a józanság megtestesítői. „Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk” — jelenti ki az ősanya, férje nyughatatlanságának ellenszegülve. Ő tesz rendet akkor is, amikor a férfiak őrültsége végső romlásba döntené a polgárháborús falut: „— Rajta csak, te fattyú! — kiáltotta Ursula. Arcadiónak ideje sem volt felocsúdni, máris végigvágott rajta az ostor … Kíméletlenül ütötte-verte, közben Arcadio az udvar széléig hátrált, és úgy összehúzódott…” Ursula szenvedélye ugyanakkor a meleg, vendégszerető otthon is, ő az, aki elrendeli a ház nagy kibővítését, és akit évekkel később, amikor már húzza a lábát, a vonat érkezésének közeledtére gyerekes öröm tölt el. „Süssetek pecsenyét és halat!” — adja ki a parancsot.

Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak érzelmeikért, akár beteljesülhet vágyuk, akár nem. Az ezredes és Második José Arcadio az igazságért küzdenek. Aureliano a polgárháborúban; Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk eredménytelen és reménytelen, ám ez legkevésbé sem fékezi lobogásukat. Bár ők tesznek legtöbbet másokért, bukásuk is őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba.

Mert akár a tudásért, akár a családért vagy a szerelemért, igazságért küzdenek, mindannyian bukásra vannak ítélve. A szenvedély megszállottjai a Buendíák, s a szenvedély a végzetüket hordozza. Reménytelen küzdelmeikben senki sem segíthet rajtuk: ezért elhagyottak, ezért magányosak. Gyógyíthatatlanok, sorsukra hagyottak ők, s ha családi körben élnek is, de végül mind egyedül vannak.

A cikk első része.

Forrás: Wikipédia, Jose Lara