Camus rémisztő Közönye a mai ember egyik legijesztőbb jellemvonása? – Az idegen – filmkritika

Az idegen egyik nagy érdeme többek között, hogy rendkívüli hűséggel követi az eredetit: François Ozon váratlant húzva fekete-fehérben rendezte meg filmjét, amitől az jó értelemben olyan, mintha a Közöny keletkezése idején készült volna, ám teljes mértékben mai, modern, erős és látványos képi világgal, amely tökéletesen illeszkedik az ábrázolni kívánt világhoz. Az 1940-es évek elején járunk, a francia gyarmat Algériában (a forgatás Marokkóban zajlott), egész pontosan a fővárosban, a nagyrészt arabok lakta Algírban.

A főszereplőnk, a jóképű, francia fiatalember, Meursault első ránézésre egy átlagember, középosztálybeli munkával, ambíciók nélküli élettel. Nem tűnik izgalmas szereplőnek, nem is beszél sokat, nincsenek barátai, a családjával pedig egyáltalán nem tartja a kapcsolatot. Egyáltalán: mintha nem érdekelné őt semmi. És még a felkínált előléptetést is visszautasítja. Ám épp ezáltal – hogy nem ismerjük őt, és nem tudjuk, mi lakozhat a fejében – bontakozik ki az a fajta rejtélyes légkör a férfi körül, amely a film legnagyobb rejtvényét adja. Mersault-ból ugyanis, mint kiderül, nem csak, hogy semmiféle érzelmet nem csikarnak ki a hétköznapi jelenségek – de még az ezen túlmenő, szokatlan, erkölcstelen vagy borzalmas történések sem képesek hatással lenni rá.

Mint megtudjuk, Mersault szomszédságát beteges emberek teszik ki: az egyik félkegyelmű öregember folyamatosan bántja a kutyáját, a másik szomszéd megver egy nőt. Egy normális ember nem tudná egyik helyzetet sem szó nélkül hagyni. Mersault azonban egyetlen arcrándulás nélkül végignézi mindezt, és szó nélkül továbbmegy. Nem sokra rá pedig épp ilyen közönnyel fogadja a táviratból az anyja halálhírét is.

Először el sem akar menni a temetésre, végül mégis megteszi, leutazik vidékre, részt vesz a szertartáson, ám egyetlen könnycseppet sem ejt. Kegyetlenségből viselkedik vajon így? Utálta az anyját, haragudott rá valamiért? Vagy miért nem gyászol? Hát lehetséges ez? Jelen lenni egy temetésen – meg úgy általában az életben! – érzések, gondolatok nélkül? François Ozon francia rendező kamerája előtt tisztán jelenik meg a nézőt folyamatos töprengésre kényszerítő kérdés a tökéletesen érzéketlen férfi arcán, Benjamin Voisin remek alakításában.

Voisin, aki első pillantásra egy férfi fotómodell benyomását kelti, nagyszerűen mutatja be a tökéletes közöny megtörhetetlen arckifejezéseit – azt az arcot, amely képes rabul ejteni egy nő szívét annak ellenére is, hogy láthatóan nem mutat az irányába semmit, vagy majdnem semmit; és végképp nem annyit, mint amit a másik oldalról a nő. A volt kollégája, Marie, akivel a tengerparton találkoznak újra, szép is, akarja is őt, és arra is készen áll, hogy összeházasodjanak. A boldogság, a siker lehetősége, a beteljesülés, az út ki ebből az „állóvízből”, a francia-arab ellenségeskedés csapdájából egy másik, nagyszerűbb életbe, Párizsba – mindez csupán egy karnyújtásnyira van Mersault-tól, aki e pillanatban mindezt egyetlen szóval megszerezhetné. Ám ő inkább hagyja kihullani a kezéből mindezt, érzések nélkül sodródva tovább az életben, fokozatosan közeledve az elkerülhetetlen vég felé. Ám az is nagy kérdése a filmnek, hogy a nő vajon mit lát benne? Talán csak egy tökéletes dísz lenne ő – Mersault -, amelyet a vonzerő Marie szemében nemlétező tulajdonságokkal ruházott fel? A férfi vajon csupán az érzések kimutatására képtelen? Netán elfojtja őket? Vagy egész egyszerűen a természeténél fogva nem képes érzésekre?

Az egyszerre mélyen pszichológiai és filozófiai téma mellett beszélnünk kell François Ozon különös választásáról, a fekete-fehér szűrőről is, amelyen keresztül ezt az egész világot a néző elé tárja. Ez a látványos esztétikai megoldás ugyanis lényegi eleme a filmnek: különös hangulatot ad a tengerparti jelenetekhez, a napfényhez, az árnyjátékokhoz, a lassan hullámzó tengeren egymás mellett ringatózó férfi és női test bőrfelületeihez, és visszatérő „szimbolikus” képként egy-egy különös, afrikai rovar ártalmatlan megjelenéséhez. Mindettől az észak-afrikai helyszín – ahol egyébként az író is született -, épp olyan meghatározó szereplővé válik a történetben, akárcsak az arab világ, illetve a franciák és az arabok egymás iránti ellenszenve. Ez a konfliktus ugyanis az, amelynek Mersault a kellős közepébe csöppenve, végül beteljesíti értelmetlenségbe süppedő élete tragédiáját. Meggyilkol egy arabot. És a következő pillanatban máris a bíróság előtt áll: itt kellene magyarázatot adnia tettére.

Itt már nem mehet el egyetlen szó nélkül a történések mellett, és a bíróság is felháborodással szegezi neki: őt nem izgatja semmiféle emberi érzés? És felsejlik előttünk a megfejtés: a történet hőse valószínűleg egyszerűen csak idegenként jár és kel a világban, levetkőzve magáról mindenfajta emberséget, vágyat és empátiát – motivációt és törekvési vágyat a Jóra. A filmnek ezen a pontján világossá válik, hogy a mai társadalomban is mélyen benne élő elidegenedés, a saját életébe beleunt ember drámája ez – aki cseppet sem gyűlöletből vagy épp rasszista okokból, sokkal inkább az unalmas, szürke, hétköznapi életéből való menekülésként teszi tönkre a saját életét. A Mersault-figura filozófiája ugyanis az, hogy nincs az életben semmiféle értelem, éppen ezért – még élet vagy halál dolgában sem – hajlandó eljátszani a társadalom számára azt, mintha létezne ilyen.

Ennek a gondolatnak a betetőzéséhez a rasszizmus-téma adja a keretet. A történet itt – és több más ponton is – mintha Dosztojevszkij-re reflektálna, aki csakugyan jelentős hatással volt Camus irodalmi és filozófiai gondolkodására: Raymondon keresztül például a gyilkosság gondolatát elhintő, közvetlen módon semmi rosszat nem cselekvő Ivanra gondolhatunk a Karamazov-testvérekből. Ám míg Dosztojevszkijnél általában Isten jelenlétének hiányára fogja tettét a szereplő, Camus-nél a főhős ugyanezt az élet értelmetlenségével magyarázza. A történet csúcspontjához aztán a gyóntató pappal való beszélgetésben jutunk el, ahol Mersault már nem csak, hogy érzelmeket is mutat, de őrjöngő düh fogja el – és ezáltal a nézőben kialakult kép is erős fordulatot vesz, amely a főhős minden korábbi viselkedésére nyomasztó válaszként szolgál.

Az idegen mindezt sosem látott, igazán erős, fekete-fehér képekkel és a feszültséget egyre fokozva tárja elénk, híven és alaposan bontva ki Camus eredetijét, egyúttal egy teljesen önálló, művészi adaptációt hozva létre – méltót az irodalmi műhöz.