Pilinszky és a tárgyak – és különösen a titokzatos „Négysoros”

És éppen ennek köszönhető, hogy – mint Hemingway jéghegy elve a prózában – Pilinszky minden szavában hiteles, mert csak a végső képleteket írta le. Ez a szűkszavúság, ez a “beszédes csend” adja költői arculatának legfőbb vonásait. Úgy írta verseit, hogy ugyanakkor hallgathasson arról, amiről

“se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad”

“Fedőszavak” mögé rejtette a megnevezhetetlen sebeket, épp csak utalt a kimondhatatlanra, beérte egyetlen jelzéssel a terjengős körülírás helyett.

„Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerült eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.”

(B.I kisasszony)

„A fedő bűnről, ahogyan a bűnt
bűn mögé rejtik. Erről kell beszélnem.”

(Kenyér)

Ilyen jelzésként, ilyen fedőszóként kerülnek verseibe a tárgyak, s azok közül is a

“világ peremére szorultak”,

a limlomok, a bádogkanalak, az eldobott újságpapír. Mert csakugyan fedőszavak ezek, amelyek a bűntényről beszélnek. Tanúk, amelyek ott voltak akkor is. A szeg számára hulladék; a szegek zöreje: hulladéklárma. Az efféle limlomok Pilinszky szemében a világ legfontosabb alkotóelemei. Így jut minden, ami a peremen volt, az univerzum centrumába.

„Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.”

(Alkohol)

Másik négysorosában (Alkohol) ugyanilyen limlomként, szánalmas, kopott tárgyként szerepel a furcsa hatású “nadrágszár”. A “nadrágszár” is fedőszó, a megalázott ember fedőszava, a bűnözőé, aki csapdába került. A rajtakapott bűnös, az elfogott fegyenc zavart rémülete: ez az, ami megnevezhetetlen, ehelyett kell a fedőszó. Az emberek közül kivetett fegyenc (itt talán: lágerlakó) éppúgy kitaszított, mint az “állat”, a vers konstellációjának másik fedőszava. Fegyenc – állat – ház: ez is összetartozó szócsoport, modell Pilinszkynél. Nadrágszár, állat, ház: fedőszavak. Egy képlet vegyjelei, a könyörtelen világ egy újabb modelljének tárgyai.

„Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.”

(A szerelem sivataga)

Modellalkotók Pilinszky költészetében az állati lét limlomai is. Az állatok ártatlanok, s mint ilyenek, boldogok: személytelen kínlódásuk az angyalokhoz, Isten leghűségesebb szolgálóihoz teszik hasonlóvá őket. A karám, a ketrec, az ól: rólunk vallanak, mészárosokról.

Az emberi élet berendezései Pilinszky világában mindig magányt takarnak. A csalódás tárgyai a bútorok, az otthont hazudó, berendezett űr kellékei. Különösen is fájdalmas élménye volt Pilinszkynek az éjszakai szobák, ablakok hazug világossága, az emberi melegséggel kecsegtető, valójában ürességre, magányra döbbentő lámpafény. Gyakoribb azonban költészetében, amikor a lámpafény hazug. Ha a kivilágított szoba valójában üres, ha az asztalt sohasem ülik körül, ha a villanykörte csak az ürességet teszi nyilvánvalóbbá, akkor csalódásunk mindennél keserűbb lehet.

Sem a valóságos, sem a versekben betöltött szerepe alapján nem sorolható a limlomok közé a “monstrancia”. Az egyházi szertartás középpontjába állított szentségtartó Pilinszky költészetében is a centrum jelképe, a teljesség foglalata, az élet lényegét magába záró szakrális keret. Mégsem áll oly távol a “világ peremére” szorult tárgyaktól, mint hinnénk. Míg az egyház monstranciája az Istent foglalja magába, Pilinszky írásainak monstranciája az elesettség, a nyomorúság, a fájdalom fókusza. Ahogyan a limlomokat, úgy akarta Pilinszky az emberi elesettséget is a “világ szívébe” juttatni.

„Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.”

(Ahogyan csak)

Pilinszky költészete a világ fájdalmát kívánja megnevezni. Ennek a fájdalomnak a tanúi a tárgyak, ennek a “hányódásnak”, Istenhez emelő kerete a monstrancia. Számára ez nem élettelen világ: a szegek és a limlomok, a vasgolyó és a karámok, egy nadrág ráncai: mind-mind élnek. Élnek és ölnek a tárgyak.

Így jut el a költő Négysorosában is az “Alvó szegek”-től addig, hogy “Ma ontják véremet”. A mindenség modelljétől: saját válaszáig. Attól, hogy mi is a világ, addig, hogy nem bírja tovább. A tárgytól az érzékelésig, a látványtól a reflexióig.

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

(Négysoros)

Forrás: Eifert János fotója