Marcel Proust és az emlékezés kudarca, avagy Az eltűnt idő nyomában – I. rész

Proust ezzel teremti meg a később, többek között Karl Ove Knausgård által is átvett tematikát, miszerint a mindennapi élet legapróbb részletei is lehetnek az irodalom tárgyai. Hatása tehát a mai, modern irodalomban is közvetlenül érezhető. De mi is Proustnál a regény fő filozófiája? Hogyan alakítja át az idő az emlékeket, és az emlékezet a múltat? És mitől kudarcra ítélt az emlékezés?

Ízlés és mértéktartás – avagy írói stílus

Proust művét egyfelől legendássá tette, másfelől azonban túlságosan megterheli roppant terjedelme. A regényfolyam több ezer oldalas, gigantikus alkotás, mintegy ötszöröse annak a műnek, amelyet a szerző eredetileg tervbe vett. A II. világháború alatt hosszú évekre elhúzódó megjelentetés adott rá módot, hogy újra meg újra átírja, kiegészítse az elkészült részeket, sőt új kötetekkel bővítse a kezdetben háromrészesnek (Swann, Guermantes-ék, A megtalált idő) elképzelt sorozatot.

A regényszövegnek ez a túlburjánzása nemcsak az olvasók körét szűkíti jelentősen, hanem – a magyar közönség szemszögéből – azzal a következménnyel járt, hogy az évtizedes küzdelmet jelentő fordítói munka elakadt, s igazából csak az ezredfordulóra lett teljes magyar Proust-kiadásunk.

A mai olvasót mindenekelőtt a szalonélet végeláthatatlan leírásai fárasztják: még ha megannyira érdekel is bennünket, miről fecsegtek a vendégek Villeparisis-nénál, akkor is szeretnénk a századik oldal után már valami másról hallani. Hozzá kell tennünk Proust sznobizmusát, a kifinomult nagyvilági léhaság iránti érdeklődése már a kortársakat is zavarta. Ő azonban nem tagadva, hogy ezt a vonzalmát sznobizmusnak is lehet nevezni – úgy vélte: „a szellem és az erény vonzerejének ereje”, amikor a felső tízezerről ír. A titkaikat akarja megfejteni, hiszen e réteg elzárt élete „olyan titokzatos, mint a népé”.

Bátorította az is, hogy nagy elődei, Balzac és Stendhal ugyancsak részletesen írtak az előkelő társaságok estélyeiről. Míg azonban náluk ez a megsemmisítő társadalombírálatra adott alkalmat, Proustnál az egyetlen értékelési szempont: ízlésesen viselkednek-e a szalon vendégei, vagy sem. A legkirívóbb ízléstelenség számára az, ha valaki nem ismeri a mértéket. Verdurinné úgy hahotázik, hogy kiugrik helyéből az állkapcsa, s olyannyira meghatódik a Vinteuil-szonáta hallatán, hogy a zokogógörcstől arcidegzsábát kap. Hasonló aránytévesztés Cambremerné zenei extázisa is:

„Oly nő módjára, aki komoly zenei nevelést kapott, metronómmá vált fejével ütve a zenéhez a taktust, oly tág és gyors rezgésekkel egyik vállától a másikig, hogy fülbevalói állandóan beleakadtak a ruharáncaiba, s hajdísze fekete szőlőit folyton helyre kellett igazítania, de azért a fejmozgását semmivel se lassította…”

Bloch is azért válik nevetségessé, mert túlságosan is szélsőséges jelenség, s feltűnést kelt ahelyett, hogy harmonikusan beolvadna a társaságba: népes familiájával a tengerparton „tökéletesen egyöntetű menetet formálnak egymás között, tökéletesen különbözőt azoktól, akik útjuk közben nézték őket”. Az író Blochékról írva voltaképpen saját rokonait bírálja, s már-már betegesen túlfejlett ízlését követve esztétikai alapon sürgeti a zsidóság asszimilációját. Gyűlöli, ha családja alkalmat ad rá, hogy egzotikus népcsoportnak lássák őket. Mert hiszen

„a hosszú haj, a tágra nyílt szem…, a színpadias gesztikulálás…, a kissé hajlott test, a ferdén tartott fej”,

és a Kelet iránti érdeklődés reflektorfényébe állítja őket. Charlus férfiakkal szembeni viselkedésében is azt kifogásolja az író, hogy feltűnést kelt vele, s örökös célozgatásai mások számára különössé, érthetetlenné teszik magatartását. Szó sincs itt előítéletről, hiszen Proust egy táborba tartozott hősével. Mégis nevetségessé teszi őt túlbonyolított, homályos utalásainak, a kívülálló számára érthetetlen ingerültségének, „vadász-attitűdjének” karikírozásával, mert a társaság szempontjából minden, ami szokatlan és kirívó, túlzásnak, s ízléstelenségnek hat.
Sokszor olyan finom megkülönböztetéssel mérlegeli a gesztusokat, hogy ítélkezésében már nem is tudjuk követni. Guermantes-né részéről nagyon finom és elegáns gesztusnak tartja, ahogy meghúzódik a szalon ajtajában,

„mint egy király, aki beáll a sorba a színházi bejárat előtt… tekintetét egyszerűen… a szőnyeg mintájára” függesztve.

Amikor viszont Luxemburg hercegnő bájoskodik a hőssel és nagyanyjával (ugyanerre az álszerénységre törekedve), immár háborog:

„a hibás beállítás oly áradó jósággal telítette meg tekintetét, hogy már-már láttam azt a percet, amikor majd a kezével veregeti az arcunkat, mint két kedves állatét, hogy a rácson keresztül feléje dugják a fejüket… rozszsemléket vásárol, hogy nagyanyámnak adja őket, mint egy szarvastehénnek az állatkertben.”.

„Színes szavak lengedező füzére”

Proust maga is tudatában volt a túlzott terjedelem okozta nehézségeknek. Előre látta, hogy művét „szőrszálhasogatásnak” fogják tartani, s hogy tőle is azt várná a közönség, amit a többi írótól: gyorsírást meg „őrült módon… a mutató körforgását”, röpítse át „az olvasót két perc alatt… tíz, húsz, harminc éven”. Norpois szájába adja a megjósolt kritikát, aki a regényben így beszél Bergotte-ról:

„Az ő erőtlen műveiben hiába keressük a szilárd vázat. Semmi cselekmény… talán mégiscsak jogunk van azt kívánni egy írótól, hogy mást is adjon, ne holmi szép szólamokat… sürgősebb feladatok is vannak, ugye, mint hogy színes szavakat fűzzünk lengedező füzérekké…”.

Proust ízlése azonban éppen ezeket a „lengedező füzéreket” tekintette a mértéktartó írói közlés legfontosabb elemének. Durvaságnak, túlságosan erőszakos eljárásnak vélte volna a következtetéseit úgy zúdítani az olvasóra, hogy ne oldaná súlyosságukat könnyed hangütés, derűs színekkel festett háttér. Barbárság lett volna számára az élet tragikumát a maga meztelenségében felfedni. Bár ez a „keep smiling”, a mosolyt erőltető magatartás kétségtelenül a szalonok felszínességéből ragadt Proustra, s a Guermantes-ék zárójelenete kapcsán maga is szembesül embertelenségével (Swann közelgő halálának bejelentéséről

„Néhány hónap múlva már halott leszek”

, a hercegnő figyelmét el tudja terelni az a kardinális kérdés, piros cipőt vegyen-e fel vagy feketét), el kell ismernünk, hogy megnyilvánulásaiban helyenként érzünk valami heroikust. Ami ugyanis az említett jelenetben Guermantes-né részéről szívtelenség – fittyet hányni a halál riogatására –, az a halálos beteg Swanntól hatalmas lelkierőt, antik sztoicizmust, emberi nagyságot igényel.

A cikk első része.

Források: Wikipédia, Atlantisz Könyvkiadó, Penguin Random House