A VB döntő históriája – a spanyol matador és az argentin bika esete -, avagy a spanyol futballé a jövő?
A spanyol futball kétségkívül a világ csúcsán áll napjainkban. Nem csak, hogy egyszer sem szenvedett vereséget a spanyol válogatott, de összesen egyetlen gólt kaptak az egész világbajnokság alatt (Belgiumtól), Argentínát pedig olyan könnyedséggel táncoltatták meg a világbajnoki döntőben, mint a spanyol matadorok egykor a bikát a híres Pamplonában. Mindennek, valamint Anglia Nemzetek Ligájában történő, friss legyőzésének következtében jelen pillanatban a La Roja 2002.34 ponttal (több mint harminc pontos előnnyel a második helyezett Argentína előtt) vezeti a Fifa világranglistát – a listát, amelyen még a női labdarúgásban is Spanyolország szerepel az élen!
Hogy milyen okok húzódhatnak a spanyol labdarúgás felemelkedése mögött, és milyen hatásai lehetnek a világ – és klubfutballra?
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben, és nézzük meg, milyen csapatstatisztikákat mutattak A Vörösök a világbajnokságon.
A tornán összesítésben a passzpontosságuk 90 %-os volt, minden csapat közül ők passzoltak a legtöbbet is (5500-at, ami ezerrel több, mint a harmadik helyen álló Franciaországé), és a kapura lövési kísérleteik száma (54) is a második legjobb mutató lett. Ami természetesen nem lehetett volna lehetséges, ha nincs meg a csapatnak ez a rendkívüli összeszokottsága. A válogatott keretből, mint köztudomású, nyolcan ugyanannál a klubnál, a Barcelona ifjúsági akadémiáján, a La Masián nevelkedtek, és kilencen jelenleg is Barcelona-játékosok (beleszámolva immár Rodrit is) – ami döbbenetes hasonlóságot mutat a 2010-ben világbajnok, szintén nyolc Barcelona-játékossal rendelkező spanyol kerettel. Ez mellesleg azért is különös adat, mert Spanyolország először nyert úgy világbajnokságot, hogy a keretében egyetlen Real Madrid-játékos sem szerepelt. Ez a meglepő tény pedig épp úgy különlegessé teszi a játékosok kapcsolatát egymással, mint amilyen különleges a kapcsolatuk az edzővel.
„Nem azt nézem, hogy egy játékos melyik klubban játszik. Csak azt nézem, megvan-e benne a lehetőség, hogy nálunk játsszon.” – Luis de la Fuente a spanyol válogatottról
A korábban az utánpótlásban dolgozó Luis de la Fuente ugyanis nem csak, hogy már a felnőtt csapathoz kerülése előtt ismerte jelenlegi játékosait, de az U19-es, majd az U21-es spanyol válogatott irányítása alatt is korosztályos Európa-bajnokságot nyert velük. Ezt ugyan melyik edző mondhatja még el magáról? Ilyen játékosok például Fabián Ruiz, Dani Olmo, Mikel Oyarzabal, Rodri és Unai Simón is. Elmondható tehát, hogy valószínűleg semelyik másik válogatottat nem fűzik össze olyan szoros szálak, mint a jelenlegi spanyolt, amely utánpótlás nevelés, klub – és edzőszinten is rendkívüli módon kapcsolódik egymáshoz.
Ugyanakkor a spanyolok taktikájából is következik, hogy a világbajnoki döntőn hatalmas fölényt produkáltak.
Míg Yamaléknak 20 kapura lövési kísérletük volt, amiből 12 kaput talált, az argentinoknak egyetlen kaput találó lövése sem volt, s így ez lett az első alkalom a férfi labdarúgó világbajnokságok történetében, amikor a döntőben egy csapat nem tudott kapura lőni. Ez a statisztika, mint látható, nagyon is jól példázza az állításunkat, amely szerint a spanyolok úgy játszottak az argentinokkal, akár a matadorok tették azt régen – vagyis, hogy a bikának esélye sem lehetett a matadorhoz érni. Az argentin csapat jelen volt, küzdött, megvadult, ám a spanyolok épp úgy passzolták tovább a labdát a nekik rohanó ellenfél elől, ahogy a muleta, az ellibbenő vörös posztó vezeti félre a bika rohamát.
A spanyolok taktikája ugyanis nem egyszerűen az, hogy birtokolják a labdát – ám van egy olyan statisztikai mutató, amiben világverőek, ez pedig az „offers to receive”, a „megjátszhatóvá válás”, vagyis az a helyezkedés, amivel a játékos felkínálja magát átadásra (ez még nem jelenti azt, hogy a labdát meg is kapja, ám jelentkezik érte). A spanyol játékosoknak a világbajnokság alatt ilyen felkínálkozásuk 4036 alkalommal volt, ami messze a legnagyobb számú labdaelkérés volt a tornán, ezerrel több, mint Argentínáé, és nagyjából kétezerrel több az átlagnál. A Vörösök tehát végtelen türelemmel, pontossággal és játékossággal fárasztották ki az Argentin Bikát, nem hagyták labdához érni, és közben a lepel mögött lassan előkészítették a fegyvert, amely véget vet az argentin csapat minden maradék esélyének. Mígnem a 106. percben megszerezték a mindent eldöntő gólt Ferran Torres találatával.
De milyen hatásokkal járhat mindez a világ – és klubfutballra és a 2026/27-es szezonra?
Lionel Messi nemzeti csapattól való visszavonulása is mutatja, hogy korunk egyik legnagyszerűbb játékosától lassan el kell búcsúznunk, még ha szemlátomást továbbra is lenyűgöző a játék, amire képes. És különös vagy sem, de ezen a tornán az a futball győzte le őt, amelyből Messi is, mint világsztár megszületett: a fiatal, katalán labdarúgás. Klubszinten mindez valószínűleg az FC Barcelona további erősödését és a Bajnokok Ligája győzelmi esélyeinek növekedését eredményezheti. Hiszen ez a spanyol válogatott, amelynek magját világbajnok Barcelona-játékosok alkotják, mint látható, végtelenül erős. (Igaz: védekezésben elmarad a spanyol válogatottétól – ám az új szezonban eddig majdnem minden mérkőzésén 4-5 gólt szerzett: a Valencia ellen például 5-0-ra, a Levante ellen 4-2-re, a Racing ellen pedig 7-2-re győzött.) 21 pontjával vezeti a spanyol bajnokságot. És a megújuló Real Madrid még nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy felvegye vele a versenyt. Ami a spanyol válogatottat illeti: még mindig nagyon fiatal a keret – 26,7 az átlagéletkora -, ami mind a Nemzetek Ligájában, mind a következő 4-5 évben további spanyol sikereket ígér. A jövő labdarúgása számára a spanyol sikertörténet nyilvánvalóan a katalán mintát (fiatal tehetségek/azonos klub/közös válogatottság) állítja példának. Ellenfeleinek pedig feladja a leckét a világbajnok-módszer legyőzésére.
Forrás: Bryan Berlin fotó
